Második nap: Szerda

Reggel szokásos kajálással kezdődött. Egész jól meg lehet szokni a finom péksüteményeket. Persze azon is elgondolkoztam, hogy vajon ezer kilométerre keletre miért nem lehet hasonló finom dolgot sütni. Más az alapanyag, vagy nincs meg a csodarecept? Kaja után be a kocsiba és le Buchsba. Lefelé menet is videóztam. Igyekeztem kisebb, blogba felrakható videókat csinálni. Sajnos nem adja vissza a magasságot és a távolságokat, de például a fű zöld színe, a hegyek csipkézett csúcsai jól látszanak. Nem egyszerű táj, az biztos.

Munkahelyen a felállított környezetett próbáltuk rendbeszedni, kisebb sikerekkel. Néha iszonyat balfasznak éreztem magamat ezzel a szenvedéssel. Közben kitaláltunk a srácoknak nevet, hogy tudjunk róluk beszélni, anélkül hogy megneveznénk őket. Például Kevin lett a jól borotvált barátunk, Pravin az indiai, Marco az olasz és a többi. Persze nem bántóan beszélünk róluk, csak ha valami felmerül, akkor tudjunk rájuk hivatkozni.

Robert a (lómai labló) manager

Délben megjött a Robert, aki a project egyik vezetője. Inkább a szervező dolgokért felelős, mint a programozásért. Megbeszélés gyanánt átmentünk a szemközti hotelbe kajálni. Ez a kajálás két órás lett és végigdumálta a fazon. Ő félig amerikai, félig német, szereti a kecsapot. Sok érdekességet elmondott, főleg arról, hogy mennek itt a dolgok. Sok döntés alapja politika és az emberek önérzetének figyelembe vétele. Például azt mondta, hogy tudja, hogy ez a project ilyen határidőkkel nem tartható, de ezt nem kommunikálhatja felfelé. De persze ezt a felső rész is tudja és nem kommunikálhatják a megrendelő felé. Annyit tudnak tenni, hogy a főbb dolgokat megcsináljuk időre és az apróságokat majd a tesztelési periódusban. Elmesélte kinek mi a gyengéje és hogy mennek itt a dolgok. Például lehet csúsztatni órákat, mert túlórázni csak külön engedéllyel lehet. Ugyanis nem fizetik ki és csak negyven óra lehet egy héten. Ez nem hangzott annyira rosszul. Letisztáztuk a költségelszámolást is. Elvileg minden nem extrém, kirívó és a szükségeltekhez nem szorosan kapcsolódó költséget el lehet számoltatni. Plusz napi 40 eurónyi kaját, amiből 15 jut az ebédre, 25 vacsorára, hiszen itt ez a főétkezés. Ahogy tapasztaltuk ebből szinte minden nap teljesen jól ki lehet jönni, még akkor is, ha kétszer eszel étteremben.


Mindenesetre ez a sok megbeszélés igencsak javítja az angolt. Persze eleinte nagyon nehéz. Ahány ember, annyi akcentus. Van akit egyből értesz. Van akinél tíz alkalom után eljutsz odáig, hogy pár igét felfogsz. Mondjuk kiejtés és beszéd szempontjából sem én vagyok itt a szűk keresztmetszet. Érdekes megfigyelni mondjuk egy olasz és egy német akcentust egymás mellett. :) Esetleg társul egy amerikai és kész a bábeli hangzavar.


Indiai étterem

Tegnap felmerült egy ötlet, hogy menjünk el közösen kajálni valahová. Nekem ekkor már nem sok kedvem volt, mert nagyon fáradt voltam. De mivel mindenki benne volt, nem én akartam lenni a csapatromboló emberke. Be a kocsiba, menjünk Liechtensteinbe kajálni egy indiai étterembe. Marco velünk jött és mutatta az utat.


Átmentünk Vaduzba és ott volt valami felkapott hely. A drágaságára később derült csak fény, mikor már jobban beleláttunk a svájci árakba. Persze a cég fizette, neki meg a másik cég, akinél dolgozunk, szóval... Mindenki evett mindenfélét.

Részemről a beszélgetés nem ment fesztelenül, még nem oldódtam fel eléggé és a szókincsem sem az igazi. Meg persze fáradt is voltam. Ennek hatására születtek ilyen szuper kis mondatok, amire a hallgatóság csak nézett: Tárkony is a fűszer. Persze miután kiröhögtük magunkat és megszületett az angol mondat az sem segített a tárkonyos pulykaragu leves megismertetésében.
A kajálás előétellel kezdődött, ami száraz, fűszeres, lepényre emlékeztető tészta különféle szószokba mártogatása volt. Szerencsére kifogtam valamit, ami még másnap is csípett, de ott rendesen könnybe lábadt tőle a szemem. Főételnek spicy bárányt rendeltem paradicsomos szószban. Közben pár jobban beszélő ember átvette a társalgást. Pl Alex mesélt a repülés minkéntjéről, illetve az ezzel kapcsolatos kérdésekre válaszolgatott. Néha előjöttek nála ilyen kommunikációs nehézségek, hogy nem tudta, mi az a szelep vagy páralecsapódás. Olyankor tudtam sajnálni. :)


Negyed óra múlva kijött a pincér és kihordott hét nyolc fémtálat, bennük egy-egy gyertyát. Ezt tette az asztal közepére és erre kerültek a kis edényben kihozott indiai kaják. Érdekes volt a színezése a kajáknak. Egyik fajta piros, másik fajta zöld, de ilyen élénkzöld. A kajám a várt ellenére igen finom volt. A csípőssége jól harmonizált a paradicsommal és nem vitték túlzásba. Alex spenótos bárányt, Frigyes kebabot evett, vagy legalábbis hasonló volt a neve. Neki nem ízlett nagyon, mert túl fűszeres volt. A kaja mellé indiai sört ittunk, ami szerintem jóval lágyabb és gyengébb volt mint mondjuk egy magyar sör. Szóba kerültek a hobbik is. Marco horgászik, de tengerben, Sang pedig pókerezik, de csak kaszinóban. A kajálás végére 250 frank körüli fogyasztás jött össze. Próbáltunk külön számlákat kérni de nem lelkesedtek az ötletért a vendéglősök.


Hazafelé átlagos dolgokról folyt a szó. Egyrészt,hogy van elég túlóránk, hogy időben elindulhassunk hazafelé pénteken. Másrészt itt vannak ugye a permitek. Ekkor még nem volt senkinek, és ahogy körbekérdeztünk, a többieknek sem igen. Viszont a többiek nem is izgatják magukat emiatt. Az utazási megoldások között felmerült ugye a kocsi, a vonat - Euronight - és a normál repülő mellett a kisrepülő is, hiszen Alex repülget. A kisrepülő hátránya, hogy elég drágán jönne ki, és nem feltétlenül tudnánk elszámolni. Viszont ez lenne a leggyorsabb utazási mód egyben.

A szállással kapcsolatban nincsenek előrelépések. Szóba jött a céggel szemközti hotel is. Kb. az egész foglalt, és az itt dolgozó emberek lakják. Sikerült foglalni egy kétszobás apartmant a hotel hátuljában, ahol jövő héttől 8 frank per nap áron netünk is lesz. Mindenesetre reggelente kell majd vagy 20 métert megtenni a melóhelyig. Lesznek itt nagy alvások, nem kizárt.

Hazaérve Wildhausba neteztem egy kicsit. Megnéztem a blogot, amibe a képeket Mia szúrja be és szerkeszti pofásra. :) Köszönet érte neki. :) Persze a süket dumát én írom, mikor éppen időm engedi. Sajnos olyan sűrű a program, hogy a legtöbb napról csak egy rövid, vázlatszerű leírást csinálok és esténként próbálom magam utolérni a normál szövegezés tekintetében.


Érdekességként tettem be az utolsó képet. Valamiért az volt a szokás, hogy a cipőket nem vittük be a szobába, hanem kint hagytuk őket a szoba előtt. És az egész folyosó tele volt cipőkkel estére.