2008. november 16., vasárnap

Tizenegyedik hétvége - alpesi túra

Elhúztam a függönyöket:
utálok barlangban programozni, főleg, ha ilyen gyönyörű a kilátás!

Ezen a hétvégén régi adósságomat pótoltam. Mikor évtizedekkel ezelőtt kinéztem Wildhausban az ablakon, majd reggelinél megcsodáltam a szemben lévő 2-3000 méteres hegyeket, elhatároztam, hogy felmászok oda. Persze ezek a tervek tolódtak. Egyik hétköznap miközben kinéztem munka közben az ablakon, akkor is nézegettem a legbaloldalabbi hegyet. Olyan közelinek tűnnek. Megbeszéltük Sanggel, hogy egyik hétvégén elmegyünk oda.


Már pénteken igen szép idő lett délutánra. Ezt már pár apró jel, napfényben fürdő fa, ködből előbukkanó csúcsok.

Péntek délután az iroda előtti fa csodás színekben játszott.

Szombatra igazi svájci túrázó idő volt várható. Kitaláltuk, hogy megnézzük a VorpalSeet vagy pedig felmegyünk egy hegyre Wildhaus környékén.
Kocsibérlésen is gondolkoztunk, de nagyon brutális összegekbe kerültek volna. Ezért a busz mellett döntöttünk. A busz az állomástól indult, emeletes volt, és a sofőr beszélt angolul. Sangnek az Európát bejáró vonatjegye erre a buszra is érvényes volt. Nekem 9,80 volt a jegy. Megint a panorámaablakban tudtunk ülni, bár képeket nem csináltam, hiszen erről az útról már van egy csomó, lásd első hét.

Wildhausi panoráma, háttérben 2400 méteres csúcsokkal.

Wildhausba érve beosontam a hotelbe ahol laktunk annak idején, és hoztam egy ilyen térképet, amin a közeli felvonók szerepeltek. Elindultunk az egyik irányba, ahol a felvonókat sejtettük. Találkoztunk egy német házaspárral, akik nem beszéltek angolul, de megértettük, hogy nem jól nézem a térképet, ami kisebb sokkot keltett bennem, ugyanis mindig büszke voltam arra, hogy jól tudom olvasni a térképet.

Tarka bárányok.

Mindenesetre elindultunk a másik irányba, miközben a térképet próbáltam megérteni. Jött még egy házaspár egy kutyával, és leszólítottak bennünket, majd angolul elmondták, merre szeretnénk valójában menni. Az egyetlen működő felvonó a közeli hegyre vitt fel, elmagyarázták, merre kell menni. Elindultunk, de sikerült egy másik útra tévedni. Ez emelkedő volt és birkák legeltek mellettünk. Érdekesek ez a svájci utacskák. A nap folyamán nem először mentünk egy úton tévesen, hogy aztán pár száz méter után az út elfogyjon és vissza kelljen fordulnunk. Másik lehetőség, hogy nem elfogyott az út, hanem egy házhoz vezetett.



Mint ebben az esetben is. A következő pillanatban egy közepes méretű kutya fordult ki a ház elől, nem éppen baráti kifejezéssel a képén. Sang egyből felvette a nyúlcipőt, nehogy a blöki megcakkozza a seggét. Én a jól bevált felkapok egy követ és hozzádvágok mozdulatsort kiviteleztem, persze kő nélkül. Ez itt is működött, az alpesi kutya meghökkent, megállt és elgondolkozott. Majd látszott, hogy már nem én vagyok a célpont és Sang után indult volna, de mondtam neki, hogy ne fusson. A kutyus nézegetett egy ideig, én közben elraktam a fényképezőt, ha esetleg mégis megindulna szabadon tudjak cselekedni. Aztán a blöki felkapott valamit az útról és elszaladt a ház irányába vele. Persze Sang az totál kiakadt, hogy hogy tudtam ezt elérni, meg miért nem futottam stb.

A kutyus visszaküldött bennünket ezen az úton.

Lementünk a másik úton mostmár a helyesen felvonóhoz. A felvonó két hatszemélyes kabinból állt. Benne ült az a házaspár a kutyussal, akikkel már találkoztunk. Indulás előtt beesett még egy srác meg egy csaj is, így tele volt a kabin. Sajnos ezért túl sok fényképet nem csináltam. Nem mentünk sokat, olyan 10 percet. Kiszállás után kifizettük a 10 frank viteldíjat, majd kimentünk a kijáraton, ami egy étterembe vezetett.

Napelemek a tetőn, a geotermizmus mindenhol utat talál.

Mikor szakközepes voltam, nagy divat volt a sítábor. Sajnos nekem soha nem volt rá lehetőségem, anyagi okok miatt. Kb. ezek azok a dolgok, amelyekkel a rendszeres síelők már találkoztak. Nekem ez a fajta alpesi ház teljes újdonság volt. Rendeltünk kaját abban az icipici önkiszolgáló étteremben, majd kiültünk a havas fűre kirakott asztalokhoz enni.

Ők voltak a túrázó család, akikkel többször is találkoztunk.

Steak svájci módra fűszervajjal.

A kaja nem volt drága, 25 frankot fizettem steak+krumpli+üdítő párosításért, ami svájci viszonylatban elmegy. Érdekes volt nézni, hogy mennyi ember van itt fent. Ültek az asztalnál és napfürdőztek. Élvezték a levegőt. A felvonóháztól balra új felvonó indult: sífelvonó. Láttunk egy sípályát is. Ez a rész pontosan annak a hegynek a tövében volt, amit már kiszúrtam az irodbából is, mint megmászandó célpont. A baj csupán az volt, hogy iszonyat nagy még innen nézve is.

Sípálya balra és a felvonó - amivel jöttünk - oszlopai jobbra.

Bicajjal is lehet jönni és letenni ennél az ötletes bicajtartónál.



A nap folyamán többször meglepett a svájciak közvetlensége, udvariassága és vendégszeretete. Odaült mellénk egy idősebb házaspár és beszélgetni kezdtek velünk. A bácsi szeme felcsillant, mikor megtudta hogy csak angolul beszélünk, mert így gyakorolhatott kicsit. Elmesélte, hogy ők mindig túrázni jönnek, ha jó az idő. Megmutogatta a térképén, hogy merre mennek az utak. Megtudtuk, hogy erre a hegyre is van fel út, de 3 óra és lépésenként 30 centi szintkülönbségbe kerül. Ez délután egy felé volt, ezért nem igen volt lehetőségünk kipróbálni a dolog, hiszen a fene sem akart sötétben lebotorkálni egy 3000 méter magas hegyről. Pedig nagyon jól nézett ki.

Ezt a hegyet látom az irodából naponta. Fel kéne menni oda.

Kaja után csináltunk pár képet háttérben a hegyekkel, és kinéztünk a mi kis béna térképünkön egy relatíve könnyű utat. A probléma csupán az volt, hogy rengeteg olyan út volt, ami nem szerepelt a térképen. Persze ha az ember megnéz GoogleMaps-on, akkor is látja, hogy vannak ilyen semmibe vezető utak.

Megtévesztő a távolság. Nem is tűnik emelkedőnek, pedig az.

Én nagy térképolvasó megint rossz útra tereltem a túrát. Félig felkapaszkodtunk egy hegyoldalba, ahol az út mellett még kút is volt. Aztán mikor már elmentünk majdnem egy kilométert, jött a megdöbbenés: elfogyott az út. Nem úgy, hogy bement valami házhoz. Egyik pillanatban még ott volt, aztán másik pillanatban belesimult a hegyoldalba. Tanakodtunk egy sort, majd lementünk a hegyoldalon a másik útra. Ez is érdekes volt, mert eredetileg nem nézett ki olyan meredeknek, de nem volt egyszerű lemenni rajta. Szerencsére csonttörés nélkül sikerült elérni a másik utat.

Erről jöttünk...

Erre mentünk, de a kanyar után nem volt út tovább.
Balra lent kanyarog a megoldás.

Az útjelző táblák alapján arra következtettünk, ezen kellene mennünk, ezért nekivágtunk. Ez egy völgyben futott és ezért elég hűvös volt, ahogy a befagyott pocsolyák is mutatták. A hegyoldalon fent olyan szinten tűzött a nap, hogy a kabátokat is elpakoltuk a táskákba.

Itt tényleg hideg volt.

Meredek szakadék balra és hegy jobbra.

Az út hamarosan bement a fák közé, majd egy hegycsúcsot került jobbról, balról mellettünk szakadék. Elkapott az a feeling, hogy Lillafüreden vagyok Miával, mert ott mentünk hasonló ösvényeken. Persze elég volt kinézni a fák közül egy 2-3000 méteres hegyre, hogy visszazökkenjek a svájci valóságba. Az út elég komolyan elindult lefelé e hegyről, néha nehezebb volt, mint felfelé. Jött egy srác, aki nem beszélt angolul, de meg tudta erősíteni, hogy jó irányba haladunk. Kb. félórás erdőjárás után kibukkantunk egy egysávos műútra, amit hegyek vettek körül.

Santis

Ez már itt magánterület volt.

A mögöttünk lévő hegycsúcsról kiderült, hogy ő a Santis, ami egy 2400 magas csúcs és felvonóval közelíthető meg. Láttuk is a felvonókat ahogy a két hegy közötti völgy felett, ki tudja hány méteres magasságban suhannak. Volt valami nagy torony a tetején. Nagyon vadul nézett ki. Majd egyszer ide is el kell menni, csak ez a hegy másik oldaláról megközelíthető.

A kép bal oldalán látszik a kötélpálya teljes nagyításnál.



Az úton poroszkáltunk úticélunk, UnderWasser felé. Másokkal is találkoztunk, meg jött egy traktor is, akivel az út folyamán még háromszor összefutottunk. Érdekes, hogy még a traktoros is köszönt, ahogy mindenki. Találtunk házépítésre ideális helyet, hatalmas hegyek között patak és völgy.

Jól néz ki, de hova megy és mi ez?


Találtunk egy érdekes dolgot. Egy drótkötél ment valahova a hegyre fel. De nem tudtuk kivenni, hogy ennek mi a célja, funkciója, illetve hol kapcsolódik a hegyhez. Lehet valami bátorságpróba, annak aki lemászik rajta. Persze valószínűbb, hogy csak a hegy van kikötve, hogy nehogy eldőljön. Próbáltam megrángatni, de esélytelen volt. Ha valaki tudja, mi ez és mi célt szolgál, ossza meg velünk.


Később találtunk az út mellett egy katonai lövedéket is. Ezt fényképezés után hagytuk, hagy robbanjon fel, amikor akar.

Svájci kép hóval, fenyővel.

Arról jöttünk.

Ballisztikus rakéta startja Wildhaus mellől.

Zeus fürdőkádja?

Volt egy gyönyörűbb patak a sok gyönyörű patak között. Nekem a görögországi Zeusz fürdőkádja jutott eszembe arról a kis medencéről, ahová a patak vitte a vizet. Átlátszó volt, de borzasztó hideg lehetett. Itt a hegyek közötti völgyben már lehetett érezni, hogy közeledik a tél, elég hűvös volt. Borzasztóan szép lehet ez a táj nyáron. Nem hiszem, hogy nyáron még itt leszek.


A kószálás során egyre jobban megközelítettük Unterwassert. Az utazás átváltott műúti sétáról kertek alatt, patakok mellett, házak peremén, háziállat legelők melletti ösvényre. Egyik helyen lámákat tenyésztetek, de a lámák nem akartak nagyon szerepelni a képeken. Nem voltak hajlandóak ránk figyelni, ezért lettek olyan bénák a képek.


Láma vagy-e?


Megint sikerült belefutnunk egy ház udvarába és az ott lakó blökibe, de ez már hozzászokhatott az eltéved turistákhoz és nem volt hajlandó megmozdulni. Megérkeztünk a faluba és a helyiek segítségével megtaláltuk a megállót is. Itt megint összefutottunk azzal az idős családdal, akikkel fent a hegyen. Szerencsére az időzítés is jó volt, nem kellett csak 10 percet várni a buszra. 1,4 frankkal volt drágább a jegyem Buchsig.

Ez volt a kijelölt turistaút, házak és patak mellett.


Hazafelé a buszon azon gondolkoztam, hogy mi, magyarok nagyon el vagyunk tévedve a világban. Főleg azért, mert a kicsinyes dolgaink annyira visszatartanak bennünket és olyan szemellenzőket aggatnak ránk, amitől nem tudunk szabadulni. Egyrész az írigység. Mindig az nézzük, másnak mi van, nem azt, nekünk mi lehet. Persze a svájci hegyekkel - ami egy adottság - nem tudunk versenyezni, de ami van, abból lehetne szépen és jól gazdálkodni. És nem ilyen, de hasonlóan szép helyeket csinálni odahaza.

Ilyenünk tényleg nincsen...

Ilyenünk viszont van! Csak nem kellene kivágni!

Másik, amiben el vagyunk tévedve az önmagunk megítélése. Egyik legősibb közhely - és én érzem, hogy mekkora közhely! - hogy a magyarok nagyon udvariasak és vendégszeretőek. Persze. A Hold meg sajtból van, a Föld meg lapos. Nagy büdös laufaszt! Az utóbbi húsz évben olyan változás ment végbe az emberek lelkében és stílusában, amit kevés nép engedne meg magának. Nem egyszer hallani, hogy köcsögölnek a bkv ellenőrök a turistákkal, illetve hogy szegény turistának senki sem segít. Ez marhára így van és ez igen elszomorít. Húsz évvel ezelőtt valami más volt ebben az országban. De ilyen mentalitással nem is lehet változni.

Mia mesélte, hogy mentek pont ezen a napon az öccséékhez a 21-es busszal, ami a normafa felé megy. Ott volt egy cigány csákó és egy magyar. Összeverekedtek a buszon. A német turisták meg menekültek le a buszról. Nekik is megvan a véleményük Magyarországról. Hogy is van a reklám? Magyarország. Amire büszkék lehetünk. Hát marhára.
Én magyar turistaként sem kapok annyi segítséget és útbaigazítást odahaza, mint itt. Hátmég a külföldi, akivel a magyar ember magyarul és naaaaaaggggyyyyyyoooooonnnnnn laaaaaaassssaaaaaaaannnnnnn próbál beszélni, hátha a szerencsétlen marha megérti. Megérti? Meg. Csak nem úgy, ahogy mi gondoljuk. Ha kapnék itt egy normális állást, költöznék.

Nem tudom mennyit sétálhattunk, olyan 5-10 km között, de eléggé elfáradtam. Este szökést néztem, blogolni próbáltam és pókereztem.

2008. november 13., csütörtök

Tipp

Érdemes néha visszafelé is nézegetni a blogot, hátha akadnak új bejegyzések is. ;)

2008. november 11., kedd

Luzern fényképezőgéppel

Még régebben nézegettem képeket a neten Luzernről. Találtam párat, amit megosztok veletek. Természetesen én soha nem fogok tudni így fényképezni - hiszen nem is igazán érdekel a dolog. Csak gyönyörködjetek.

















2008. november 7., péntek

Kisgépes repülés

Ennek az írásnak már igen régen meg kellett volna születnie. Nehéz így utólag visszaemlékezni, de majd megpróbálom a sok szöveghiányt képekkel feldobni.
Annak idején, mikor még csak szó volt arról, hogy jövünk ki Svájcba, Alex mondogatta, hogy majd kijövünk-hazamegyünk egyszer kisrepülővel. Hiszen ő és a kedvese, Gica pilóta. Nem tudom, Alexnál ez mennyire hobbi, de Gica mondta hogy majd a Malévnél szeretne dolgozni. Kérdéses, hogy fogja ezt kivitelezni, hiszen a Malév mostanában az elbocsájtásairól híres.

Check-in, útlevélvizsgálat, terminál. 3 in 1 a sankt galleni reptéren.

Arra van a wc, az meg ott egy pilóta.

Ott lehet az adatokat egyeztetni a számítógépekkel.

Tehát egyik őszi nap, éppen foglaltam volna repjegyet hazafelé és rákérdeztem Alexnál ezzel kapcsolatban valami apróságra, mikor mondta, hogy ne foglaljak, jönnek ki géppel.
A kisgépes repüléshez nem értek. Ha valami marhaságot hordok itt össze, elnézést mindenkitől. Próbálom pontosan és jól idézni a dolgokat, ahogy történtek, ahogy hallottam és ahogy emlékszem rájuk.



Szóval a kisgépes repülés messze nem olyan, mint a normál utasszállítós repülés. Egyik legfontosabb eltérés a magasság. Kisgép alatt most egy Cesna 182-st értünk, amely olyan 3000 méter fölé nemigen megy. Ezzel ellentétben egy Focker70-es, vagy egy Boing 737s 10.000 méter körül repül. Az utóbbiak 750-950 Km-s sebességgel, míg a Cesna 220nál ritkán megy többel. Tehát az utazás hossza és magassága is eltér. Minél magasabban mész, annál gyorsabb vagy, minél alacsonyabban, annál többet láthatsz.

A gép. Amellyel nem mentünk.

És amelyikkel igen. [Háttérben, a bal hajtóműnél kukucskál.]

Másik fontos dolog - ahogy tapasztaltam - a műszerezettség. A nagygépek tudnak teljesen vakon repülni, hiszen van radarjuk és egyébb olyan műszer, ami egy kisgépbe nem fér bele. Tehát ha belemegy a pilóta egy felhőbe, esetleg eleve úgy száll fel, akkor semmi gond, látja, mi van előtte, csak az ablakon nem lát ki. Kisgépnél mivel ilyen műszerek a legtöbben nincsenek, ezért nagyon sok függ az időjárástól. Úgy is mondhatnánk finoman árnyalva a lényeget: ha szar idő van, a kisgép nem repül. Ha necces az idő, akkor a pilóta dönti el, hogy számára biztonságos-e a dolog.



Háttérben a benzinkút. Éppen tankolunk, csak elém állt ez a gép.

Sorban állnak a jó kis magángépek a kifutón.

Ha mondjuk egy Boing le akar szállni egy reptéren, ahol köd van, átadja a gép adatait a földi irányításnak - talán IFR rendszer? - és az megadja a gépnek a vektorokat, szöget, sebességet. Pont úgy, mint a Még drágább az életed című Brúz Villisz örökzöldben, és a gép leszáll. Feltéve, ha a gonosz terroristák nem hackelik meg ezt a rendszert és nem állítják át a vektorokat pár száz méterrel arrább. Ekkor ugye a gép beleszáll a földbe.
Kisgépnél kb. ugyanez a helyzet, csak ott nincsen IFR hogy elromoljon. Helyette ott az idő. Ha mondjuk a pálya ködben úszik, és műszerek nélkül kell leszállni egy ilyen kis kávédarálóval, szerintem igen sok pilóta rekeszizma összerándulna a rá váró feladattól, hiszen vakon teszi le a gépet.

Felszállás közben az út a Bodeni tó felé.

Bódeni tó közvetlenül a felhőszint alól

Mindezek mellett egy kisgép kb. olyan, mintha egy kocsival repülnél. Annyi hely van benne, és annyira stabil. Meg eléggé hangos ahhoz is, hogy ne tudjál túlságosan kommunikálni a többiekkel, akik elől ülnek. Cserébe egyedi élmény és jó képeket lehet készíteni.



Megjöttek Alexék valahogy hét elején. Elvittük őket kedvenc portugál éttermünke még aznap. Másnap szintén oda mentünk, de az egész csapattal. Az indulás tervezett időpontja csütörtök reggel volt, hogy délután kettőre már a cégnél legyünk, és tudjunk dolgozni. Az időjárásjelentés szép időt mondott egészen péntekig.

Miután átszálltunk a felhőkön ez a kép fogadott

Jópofa település

Mikor csütörtök reggel időben felkeltem rájöttem, hogy az időjárásjelentés mindig akkor bassza át az embert legjobban, amikor a legnagyobb szüksége lenne rá. Csütörtök reggel olyan hideg és ködös idő volt, hogy Buchsban alig láttam 100 méterre, nemhogy városon kívül. Az induló állomás Sankt Gallen volt, ahol egy kis magán reptér működik. Webkamerán lehetett nézni az időjárást és a gépeket is. A sok jó kis Jet között igen aprónak tünt a cesna! Odafelé sikerült eltévednünk, körbejártuk még Sankt Gallent és megnéztük a Bodenseet is. Most sokkal szebb volt, mint mikor Miáékkal erre jártunk, de most sem láttunk messzebb száz méternél.


Kiránduló utak futnak fel a hegyre

Jellemző volt ez az elszórt tanyaszerkezet

Ilyen kalandos körülmények között elvetődtünk végre a reptérre, ami méreteiben egy tecsó áruházat teljesen alulmúlt. Mindenesetre bementem és leültem, amíg Alexék előkészítik a gépet a repüléshez. Terveink alapján hamarosan indulunk - ez volt tíz felé.

Az osztrák alpok legmagasabb része



Ott legel a beefsteak

Aztán nézegették az időjárásjelentést, meg telefonáltak, meg tankoltak stb. mire szépen lassan elment az idő és eljött dél előtti pár perc. Ez azért kritikus, mert délben bezár a reptér - mint egy csomó dolog itt. Ha bezárt akkor vagy fizetünk 450 frank pluszt és felszállhatunk, vagy várunk fél kettőig. Éreztem, hogy szorít az idő, de Alexék és Gica nagyon bizonytalanok voltak a repülést illetőleg, hiszen ködben úszott az egész környék, a Gicának meg nem volt túl nagy tapasztalata IFR-es (Instrument Flight Rules) repülést illetően. Szóval valahogy negyven felé kimentünk a géphez és beültünk. Igencsak eltörpült a többi gép mellett. Kb. olyan érzés volt beleülni, mint egy kocsiba, csak kevésbé tünt biztonságosnak.

Ez szerintem az Inn

Erről a képről a II. vh jutott az eszembe. Főleg ilyen gépen ülve.


Szóval ott voltunk 50-kor indulásra készen, de a torony nem engedett felszállni bennünket, mert hogy már belelógna az ebédszünetbe. Puff neki. Le a motort, vissza az épületbe. Nagyon utálok várni és az időmet cseszni, de itt ez a helyzet volt. Párszor átvillant az agyamon, jobb lett volna tegnap elmenni nagygéppel hazafelé. Aztán csigalassúsággal elmúlt a másfél óra és ott ültünk megint a gépben, megkaptuk a felszállási engedélyt.






A felszállás igen rövid távon történt, csupán száz méterek kellettek. Mire az épülethez értünk, már elég magasra szálltunk. Aztán jött a felhő, amitől a Gica nagyon tartott. Ha jól vettem ki a dolgokat, a vektorokat ami alapján repülni kell a földi irányítástól kapták és az adott vektoron bizonyos ideig kellett repülni, aztán ráfordulni a másikra. A repülés legkomolyabb műszere egy GPS volt, amelyet repülésre kapcsoltak át.


Ezt a házat így elfogadnám...



Elég gyorsan átmentünk a felhőn - legalábbis szerintem. A felhők felett látszott pár csúcs, de a környéket végig felhőzet fedte. Aztán szép lassan elkezdett szakadozni és valahol a németek felett már látszott a talaj is. Nem repültünk túl magasan ezért igen sok érdekes dolgot lehetett látni. Sajnos nem volt nálam túl sok térkép, nem tudtam teljesen jól tájékozódni. A képek szépek lettek, sajnos sokszor nagyon bejátszott a köd vagy a felhő is. Ennek ellenére érdekes dolgokat lehetett látni, például erdő közepén, hegy tetején ház, érdekes domborzati képződmények.



Valaki összefirkálta a mezőt: OVP. ?


Ami zavaró volt, hogy igen hangos volt a gép, beszélgetésre nem volt lehetőség. Aztán miután meggyőződtem, hogy tud repülni ez az izé, amiben ülök egész jól el tudtam magam engedni.

Ez a táj úgy nézett ki, mint egy számítógépes játék grafikája


Autópálya mellett fekvő szélerőművek Bécs után

Jópárszor kereszteztük az autópályát, amelyiken szoktunk közlekedni. Érdekes volt nézni az araszoló kocsikat. Repülőt talán kettőt láttunk összesen, elég nehéz volt őket észrevenni, pedig jóval nagyott látókörrel rendelkezel mint egy kis kerek ablak valamelyik normális járaton.

Az autópálya Bécs után

Egyik legnagyobb ellenségünk az idő és a sötétedés volt. Sajnos kelet felé repülve mégjobban sötétedett és mire a Fertő tavat kereszteztük már egész alkony volt. Jó nagy tó és érdekes, hogy teljesen körbenőtték a nádas belsejét a horgászkunyhók.



Teljesen beépült horgászkalyibákkal

A nádasban mélyebbnek tünt a víz.


Győr felett gyorsan átsuhantunk. Mire észbe kaptam már a fősuli épületei felett suhantam, ahol tizenéves korom szép éveiből kettőt is eltöltöttem, mielőtt kivágtak volna. Itt le kellett szállni, mert nemzetközi repülőtérre kell leszállni a vámvizsgálat miatt. Ami további költség volt. Leszálltunk a sötétben, odagurultunk a reptér épületéhez. Jött a vámos, köszöntünk neki, legombolta érte a pénzt, kifizettük a leszállás-felszállás díjját - csak úgy magyar módra - és már mentünk is tovább.
A következő célpont a tököli reptér volt. Itt már teljesen sötétben szálltunk le. Előtte elmentünk a hatos út felett, amin egybefüggő kocsisor volt ki és be egyaránt. Aztán pár gyárkémény mellett suhantunk el és landoltunk a betonon. Ez a leszállás sokkal jobb, simább volt, mint a másik Győrben.

Leparkoltuk a gépet, majd a Gica egyik ismerőse elvitt bennünket a csepeli osünig. Oda jött Alex tesója és így értem haza a kisgépes repülésből.

Összefoglalva nem volt rossz, mondhatjuk: tettem ide is egy pipát. Ha egyből fel lehetne szállni akkor ez lenne a leggyorsabb utazási módszer. A többi kényelmetlenséget meg el lehet viselni simán. Kár, hogy a tájból igen keveset ismertem fel. :) Ha legközelebb repülök vinnem kellene térképet.