Hétfő reggel Svájcban ünnepnap volt, ezért ráértünk ezen a napon elindulni. Kocsival mentünk, Alex vezetett. Az út 920 Km és kb. 8 óra hosszú volt. Terveinkben. Délután fél háromkor indultunk a cég székhelyétől. Kis megálló - pénzfelvétel a bankban - után Pesten átvergődve Győr volt az irány. Itt vettük fel Frigyest, aki egyik benzinkúton várt reánk. Győrt elhagyva éreztem meg először, hogy igen hosszú lesz az utazás, pedig még nagyon az elején jártunk. Csináltam pár fényképet, bár nem értek nagyon hozzá. Első áldozataim a határ előtti és határ utáni szélerőművek voltak. Meglepő módon hazánkban is szaporodni kezdtek, nem csak az osztrákoknál. Olyan negyven darabot számoltam össze, sőt, láttam egy állatfelüljárót is az autópálya felett.
Először azt hittem, már az osztrákoknál járunk, de rá kellett ébrednem, a fejlődés ide is betette lábujját. Persze miután átléptük a határt a szélerőművek megsokasodtak, mondhatni erdőként nőttek ki a tájból. Az állatfelüljárók pedig sokszor kétszáz méterenként voltak. Sokkal rendezettebb, szebb látvány volt az egész, mint itthon. Nem is beszélve az ország keleti részeiről.
Osztrákoknál szépen elnavigáltunk Bécs mellett, megúszva a dugót. Bécs után Linz következett, majd Salzburg. Közben feltüntek az első, igazi hegyek, amelyek között vezetett az utunk. Elég jó tempóban lehetett haladni, Salzburghoz este hétre értünk, 126 Km-es átlagsebességgel. Közben próbáltuk kiszűrni a rádióból a közlekedési híreket, amely az A8-ason balesetet és dugót említett. Persze ennek sok jele nem volt, rendesen haladtunk. A térképen nem volt világos, hol kezdődik az A8-as és hol ér véget az A1-es. Persze később rájöttünk, hogy a határnál van a váltás, osztrákiában A1-es, németeknél A8-as.
Éppen egy kamion előztünk, arról beszélve, merre lehet a dugó, mikor belefutottunk. Nem olyan lájtos kis dugó volt, mint amelyet Pesten tapasztaltam. Kettő majd később négy sáv, tele kocsikkal, kamionokkal. Nulla haladás. Pár száz méter múlva bejött az említett két sáv és a dugó négysávosra növekedett. Vicces volt látni, a német precizitást: a dugóban állva kiszállt egy ember, láthatósági mellényben, és elsétált a korláthoz facsarni. Aztán visszaszállt a kocsiba és levette a mellényt. Szóval haladni nem haladtunk, fél óráig semmit. Majd lépésben, sűrűn meg-megállva. Semmilyen menekülési út nem volt, csak álltak az autók a dugóban. Egy kilométert tudtunk csak haladni kb. másfél óra alatt. De szerencsére volt egy benzinkút. Kimentünk tankolni, majd ettünk egy szendvicset, plusz folyóügyek. Ekkor már jó sötét volt, hegyekből szinte semmit nem láttunk, csak hogy vannak. Úgy tűnt, megindult a tömeg, visszamentünk mi is.
Igazából további ötven percet töltöttünk el, mire jött egy leágazás. Ekkora már elhatároztuk, hogy hagyjuk az autópályát és a hegyeken keresztül, kisebb utakat használva megkerüljük Insbruckot dél felől. Navigálás térkép alapján történt, amely elég hiányos volt ahhoz, hogy izgalmas és ne egyértelmű legyen az út. Tök sötétben, hatalmas hegyek között kanyargott az út, melyekből nem sokat láttunk. A kanyarok néha olyan sűrűn jöttek, hogy hullámvasúthoz hasonlított az egész. Alex jó gyorsan, de precízen vezetett. A Volvo meg tapadt a kanyarban szépen. Én a Daewoo-val már biztosan lecsúsztam volna ilyen sebességnél az útról.
Jóval később belefutottunk az első alagútba. Lehet, egyszer lesz nekünk is ilyen, valahol a löszös Alföldön... Bár lehet, hogy nem ilyen szép, és jól megkonstruált, de lesz. Mindkét oldalon és felül lámpák futottak az alagútban pár méterenként. Fent sárgák, mellette a nappali világítás fehér lámpasora, amely most ki volt kapcsolva. Jobb oldalt piros, bal oldalt kék lámpák. Az alagútban százméterenként vészkijáratok sorakoztak, illetve háromszáz méterenként félre lehetett állni. Az alagútak egy része csak félig volt a hegyben: egyik oldala rácsozva a tájat nézte. Igen szép megoldás volt, sajnos sötétben nagyon kevesett lehetett látni a tájból. Kb. annyit, hogy itt van egy nagyobb hegy, esetleg egy gyorsfolyású folyó.
Később a rövidebb, pár száz méteres alagútak több kilométeressé váltak. Nem egy volt öt kilométer körüli. Nem számoltam, hányon mentünk keresztül, szerintem volt vagy húsz darab. A leghosszabb 15 km és fizetős volt. Nagyon fárasztóak voltak az alagútak, teljesen egyhangúak simán el lehetett bennük aludni. Így éjfél felé ritka volt a jármű, kilométereket mentünk anélkül, hogy találkoztunk volna bárkivel. Néha én is bólogattam, Frigyes elaludt hátul, én igyekeztem Alexet ébren tartani, bár állítólag nem volt fáradt.
Sikerült eljutnunk Liechtensteinig, ahol a határon megálltunk egy útlevélvizsgálatra. A határőr érdeklődött, vajon mi dolgunk ott. Sajnos nem rendelkeztünk semmilyen permittel, ezért azt kamuztuk, csak egy hétre megyünk konzultációra Buchs-ba. Kb. háromnegyed kettőkor értünk Buchsba, majd Wildhaus felé vettük az utat.
Svájcban a települések érdekes szerkezetűek. Nem olyan tömörek, mint Magyarországon, inkább elszórva, de hosszan helyezkednek el a házak. Ezért igen sokszor alig lehet észrevenni, ha átmész az egyik faluból a másikba. Elég komoly hegyiutakon mentünk egyre feljebb, amerre Wildhaust sejtettük. A település meg is lett, de a hotelt nem találtuk. Svájcban a közvilágítást későn kapcsolják be, de cserébe kettőkor már nem ég semmi fény, teljes sötétség uralkodik a településeken. Kétszer végigmentünk Wildhauson, de nem találtuk a helyet. Egy embertől érdeklődtünk, ő nem volt teljesen józan. El is navigált a rákba, pedig később kiderült, hogy pont ott álltunk meg a Hotel előtt. Miután másodszor sikerült átmenni a falun, találkoztunk egy nővel, aki megmondta, hogy éppen a hotel előtt állunk, amit keresünk. Mivel hajnal kettő volt, a kulcsot eldugták a virágcserép alá, amivel be tudtunk menni a recepcióra. Ott a pulton várt bennünket a három kulcs. A szobába érve kellemes meglepetés fogadott, egy duplaágy sok takaróval, kellemes és szép bútorzat. Kiraktam az ingeket, zuhany és beájultam az ágyba.
Először azt hittem, már az osztrákoknál járunk, de rá kellett ébrednem, a fejlődés ide is betette lábujját. Persze miután átléptük a határt a szélerőművek megsokasodtak, mondhatni erdőként nőttek ki a tájból. Az állatfelüljárók pedig sokszor kétszáz méterenként voltak. Sokkal rendezettebb, szebb látvány volt az egész, mint itthon. Nem is beszélve az ország keleti részeiről.
Osztrákoknál szépen elnavigáltunk Bécs mellett, megúszva a dugót. Bécs után Linz következett, majd Salzburg. Közben feltüntek az első, igazi hegyek, amelyek között vezetett az utunk. Elég jó tempóban lehetett haladni, Salzburghoz este hétre értünk, 126 Km-es átlagsebességgel. Közben próbáltuk kiszűrni a rádióból a közlekedési híreket, amely az A8-ason balesetet és dugót említett. Persze ennek sok jele nem volt, rendesen haladtunk. A térképen nem volt világos, hol kezdődik az A8-as és hol ér véget az A1-es. Persze később rájöttünk, hogy a határnál van a váltás, osztrákiában A1-es, németeknél A8-as.
Éppen egy kamion előztünk, arról beszélve, merre lehet a dugó, mikor belefutottunk. Nem olyan lájtos kis dugó volt, mint amelyet Pesten tapasztaltam. Kettő majd később négy sáv, tele kocsikkal, kamionokkal. Nulla haladás. Pár száz méter múlva bejött az említett két sáv és a dugó négysávosra növekedett. Vicces volt látni, a német precizitást: a dugóban állva kiszállt egy ember, láthatósági mellényben, és elsétált a korláthoz facsarni. Aztán visszaszállt a kocsiba és levette a mellényt. Szóval haladni nem haladtunk, fél óráig semmit. Majd lépésben, sűrűn meg-megállva. Semmilyen menekülési út nem volt, csak álltak az autók a dugóban. Egy kilométert tudtunk csak haladni kb. másfél óra alatt. De szerencsére volt egy benzinkút. Kimentünk tankolni, majd ettünk egy szendvicset, plusz folyóügyek. Ekkor már jó sötét volt, hegyekből szinte semmit nem láttunk, csak hogy vannak. Úgy tűnt, megindult a tömeg, visszamentünk mi is.
Igazából további ötven percet töltöttünk el, mire jött egy leágazás. Ekkora már elhatároztuk, hogy hagyjuk az autópályát és a hegyeken keresztül, kisebb utakat használva megkerüljük Insbruckot dél felől. Navigálás térkép alapján történt, amely elég hiányos volt ahhoz, hogy izgalmas és ne egyértelmű legyen az út. Tök sötétben, hatalmas hegyek között kanyargott az út, melyekből nem sokat láttunk. A kanyarok néha olyan sűrűn jöttek, hogy hullámvasúthoz hasonlított az egész. Alex jó gyorsan, de precízen vezetett. A Volvo meg tapadt a kanyarban szépen. Én a Daewoo-val már biztosan lecsúsztam volna ilyen sebességnél az útról.
Jóval később belefutottunk az első alagútba. Lehet, egyszer lesz nekünk is ilyen, valahol a löszös Alföldön... Bár lehet, hogy nem ilyen szép, és jól megkonstruált, de lesz. Mindkét oldalon és felül lámpák futottak az alagútban pár méterenként. Fent sárgák, mellette a nappali világítás fehér lámpasora, amely most ki volt kapcsolva. Jobb oldalt piros, bal oldalt kék lámpák. Az alagútban százméterenként vészkijáratok sorakoztak, illetve háromszáz méterenként félre lehetett állni. Az alagútak egy része csak félig volt a hegyben: egyik oldala rácsozva a tájat nézte. Igen szép megoldás volt, sajnos sötétben nagyon kevesett lehetett látni a tájból. Kb. annyit, hogy itt van egy nagyobb hegy, esetleg egy gyorsfolyású folyó.Később a rövidebb, pár száz méteres alagútak több kilométeressé váltak. Nem egy volt öt kilométer körüli. Nem számoltam, hányon mentünk keresztül, szerintem volt vagy húsz darab. A leghosszabb 15 km és fizetős volt. Nagyon fárasztóak voltak az alagútak, teljesen egyhangúak simán el lehetett bennük aludni. Így éjfél felé ritka volt a jármű, kilométereket mentünk anélkül, hogy találkoztunk volna bárkivel. Néha én is bólogattam, Frigyes elaludt hátul, én igyekeztem Alexet ébren tartani, bár állítólag nem volt fáradt.
Sikerült eljutnunk Liechtensteinig, ahol a határon megálltunk egy útlevélvizsgálatra. A határőr érdeklődött, vajon mi dolgunk ott. Sajnos nem rendelkeztünk semmilyen permittel, ezért azt kamuztuk, csak egy hétre megyünk konzultációra Buchs-ba. Kb. háromnegyed kettőkor értünk Buchsba, majd Wildhaus felé vettük az utat.
Svájcban a települések érdekes szerkezetűek. Nem olyan tömörek, mint Magyarországon, inkább elszórva, de hosszan helyezkednek el a házak. Ezért igen sokszor alig lehet észrevenni, ha átmész az egyik faluból a másikba. Elég komoly hegyiutakon mentünk egyre feljebb, amerre Wildhaust sejtettük. A település meg is lett, de a hotelt nem találtuk. Svájcban a közvilágítást későn kapcsolják be, de cserébe kettőkor már nem ég semmi fény, teljes sötétség uralkodik a településeken. Kétszer végigmentünk Wildhauson, de nem találtuk a helyet. Egy embertől érdeklődtünk, ő nem volt teljesen józan. El is navigált a rákba, pedig később kiderült, hogy pont ott álltunk meg a Hotel előtt. Miután másodszor sikerült átmenni a falun, találkoztunk egy nővel, aki megmondta, hogy éppen a hotel előtt állunk, amit keresünk. Mivel hajnal kettő volt, a kulcsot eldugták a virágcserép alá, amivel be tudtunk menni a recepcióra. Ott a pulton várt bennünket a három kulcs. A szobába érve kellemes meglepetés fogadott, egy duplaágy sok takaróval, kellemes és szép bútorzat. Kiraktam az ingeket, zuhany és beájultam az ágyba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése