Elhúztam a függönyöket:utálok barlangban programozni, főleg, ha ilyen gyönyörű a kilátás!
Ezen a hétvégén régi adósságomat pótoltam. Mikor évtizedekkel ezelőtt kinéztem Wildhausban az ablakon, majd reggelinél megcsodáltam a szemben lévő 2-3000 méteres hegyeket, elhatároztam, hogy felmászok oda. Persze ezek a tervek tolódtak. Egyik hétköznap miközben kinéztem munka közben az ablakon, akkor is nézegettem a legbaloldalabbi hegyet. Olyan közelinek tűnnek. Megbeszéltük Sanggel, hogy egyik hétvégén elmegyünk oda.
Már pénteken igen szép idő lett délutánra. Ezt már pár apró jel, napfényben fürdő fa, ködből előbukkanó csúcsok.
Péntek délután az iroda előtti fa csodás színekben játszott.
Szombatra igazi svájci túrázó idő volt várható. Kitaláltuk, hogy megnézzük a VorpalSeet vagy pedig felmegyünk egy hegyre Wildhaus környékén.
Kocsibérlésen is gondolkoztunk, de nagyon brutális összegekbe kerültek volna. Ezért a busz mellett döntöttünk. A busz az állomástól indult, emeletes volt, és a sofőr beszélt angolul. Sangnek az Európát bejáró vonatjegye erre a buszra is érvényes volt. Nekem 9,80 volt a jegy. Megint a panorámaablakban tudtunk ülni, bár képeket nem csináltam, hiszen erről az útról már van egy csomó, lásd első hét.
Wildhausi panoráma, háttérben 2400 méteres csúcsokkal.
Wildhausba érve beosontam a hotelbe ahol laktunk annak idején, és hoztam egy ilyen térképet, amin a közeli felvonók szerepeltek. Elindultunk az egyik irányba, ahol a felvonókat sejtettük. Találkoztunk egy német házaspárral, akik nem beszéltek angolul, de megértettük, hogy nem jól nézem a térképet, ami kisebb sokkot keltett bennem, ugyanis mindig büszke voltam arra, hogy jól tudom olvasni a térképet.
Tarka bárányok.
Mindenesetre elindultunk a másik irányba, miközben a térképet próbáltam megérteni. Jött még egy házaspár egy kutyával, és leszólítottak bennünket, majd angolul elmondták, merre szeretnénk valójában menni. Az egyetlen működő felvonó a közeli hegyre vitt fel, elmagyarázták, merre kell menni. Elindultunk, de sikerült egy másik útra tévedni. Ez emelkedő volt és birkák legeltek mellettünk. Érdekesek ez a svájci utacskák. A nap folyamán nem először mentünk egy úton tévesen, hogy aztán pár száz méter után az út elfogyjon és vissza kelljen fordulnunk. Másik lehetőség, hogy nem elfogyott az út, hanem egy házhoz vezetett.
Mint ebben az esetben is. A következő pillanatban egy közepes méretű kutya fordult ki a ház elől, nem éppen baráti kifejezéssel a képén. Sang egyből felvette a nyúlcipőt, nehogy a blöki megcakkozza a seggét. Én a jól bevált felkapok egy követ és hozzádvágok mozdulatsort kiviteleztem, persze kő nélkül. Ez itt is működött, az alpesi kutya meghökkent, megállt és elgondolkozott. Majd látszott, hogy már nem én vagyok a célpont és Sang után indult volna, de mondtam neki, hogy ne fusson. A kutyus nézegetett egy ideig, én közben elraktam a fényképezőt, ha esetleg mégis megindulna szabadon tudjak cselekedni. Aztán a blöki felkapott valamit az útról és elszaladt a ház irányába vele. Persze Sang az totál kiakadt, hogy hogy tudtam ezt elérni, meg miért nem futottam stb.
A kutyus visszaküldött bennünket ezen az úton.
Lementünk a másik úton mostmár a helyesen felvonóhoz. A felvonó két hatszemélyes kabinból állt. Benne ült az a házaspár a kutyussal, akikkel már találkoztunk. Indulás előtt beesett még egy srác meg egy csaj is, így tele volt a kabin. Sajnos ezért túl sok fényképet nem csináltam. Nem mentünk sokat, olyan 10 percet. Kiszállás után kifizettük a 10 frank viteldíjat, majd kimentünk a kijáraton, ami egy étterembe vezetett.
Napelemek a tetőn, a geotermizmus mindenhol utat talál.
Mikor szakközepes voltam, nagy divat volt a sítábor. Sajnos nekem soha nem volt rá lehetőségem, anyagi okok miatt. Kb. ezek azok a dolgok, amelyekkel a rendszeres síelők már találkoztak. Nekem ez a fajta alpesi ház teljes újdonság volt. Rendeltünk kaját abban az icipici önkiszolgáló étteremben, majd kiültünk a havas fűre kirakott asztalokhoz enni.
Ők voltak a túrázó család, akikkel többször is találkoztunk.
Steak svájci módra fűszervajjal.
A kaja nem volt drága, 25 frankot fizettem steak+krumpli+üdítő párosításért, ami svájci viszonylatban elmegy. Érdekes volt nézni, hogy mennyi ember van itt fent. Ültek az asztalnál és napfürdőztek. Élvezték a levegőt. A felvonóháztól balra új felvonó indult: sífelvonó. Láttunk egy sípályát is. Ez a rész pontosan annak a hegynek a tövében volt, amit már kiszúrtam az irodbából is, mint megmászandó célpont. A baj csupán az volt, hogy iszonyat nagy még innen nézve is.
Sípálya balra és a felvonó - amivel jöttünk - oszlopai jobbra.
Bicajjal is lehet jönni és letenni ennél az ötletes bicajtartónál.
A nap folyamán többször meglepett a svájciak közvetlensége, udvariassága és vendégszeretete. Odaült mellénk egy idősebb házaspár és beszélgetni kezdtek velünk. A bácsi szeme felcsillant, mikor megtudta hogy csak angolul beszélünk, mert így gyakorolhatott kicsit. Elmesélte, hogy ők mindig túrázni jönnek, ha jó az idő. Megmutogatta a térképén, hogy merre mennek az utak. Megtudtuk, hogy erre a hegyre is van fel út, de 3 óra és lépésenként 30 centi szintkülönbségbe kerül. Ez délután egy felé volt, ezért nem igen volt lehetőségünk kipróbálni a dolog, hiszen a fene sem akart sötétben lebotorkálni egy 3000 méter magas hegyről. Pedig nagyon jól nézett ki.
Ezt a hegyet látom az irodából naponta. Fel kéne menni oda.
Kaja után csináltunk pár képet háttérben a hegyekkel, és kinéztünk a mi kis béna térképünkön egy relatíve könnyű utat. A probléma csupán az volt, hogy rengeteg olyan út volt, ami nem szerepelt a térképen. Persze ha az ember megnéz GoogleMaps-on, akkor is látja, hogy vannak ilyen semmibe vezető utak.
Megtévesztő a távolság. Nem is tűnik emelkedőnek, pedig az.
Én nagy térképolvasó megint rossz útra tereltem a túrát. Félig felkapaszkodtunk egy hegyoldalba, ahol az út mellett még kút is volt. Aztán mikor már elmentünk majdnem egy kilométert, jött a megdöbbenés: elfogyott az út. Nem úgy, hogy bement valami házhoz. Egyik pillanatban még ott volt, aztán másik pillanatban belesimult a hegyoldalba. Tanakodtunk egy sort, majd lementünk a hegyoldalon a másik útra. Ez is érdekes volt, mert eredetileg nem nézett ki olyan meredeknek, de nem volt egyszerű lemenni rajta. Szerencsére csonttörés nélkül sikerült elérni a másik utat.
Erről jöttünk...
Erre mentünk, de a kanyar után nem volt út tovább.
Balra lent kanyarog a megoldás.
Az útjelző táblák alapján arra következtettünk, ezen kellene mennünk, ezért nekivágtunk. Ez egy völgyben futott és ezért elég hűvös volt, ahogy a befagyott pocsolyák is mutatták. A hegyoldalon fent olyan szinten tűzött a nap, hogy a kabátokat is elpakoltuk a táskákba.
Itt tényleg hideg volt.
Meredek szakadék balra és hegy jobbra.
Az út hamarosan bement a fák közé, majd egy hegycsúcsot került jobbról, balról mellettünk szakadék. Elkapott az a feeling, hogy Lillafüreden vagyok Miával, mert ott mentünk hasonló ösvényeken. Persze elég volt kinézni a fák közül egy 2-3000 méteres hegyre, hogy visszazökkenjek a svájci valóságba. Az út elég komolyan elindult lefelé e hegyről, néha nehezebb volt, mint felfelé. Jött egy srác, aki nem beszélt angolul, de meg tudta erősíteni, hogy jó irányba haladunk. Kb. félórás erdőjárás után kibukkantunk egy egysávos műútra, amit hegyek vettek körül.
Santis
Ez már itt magánterület volt.
A mögöttünk lévő hegycsúcsról kiderült, hogy ő a Santis, ami egy 2400 magas csúcs és felvonóval közelíthető meg. Láttuk is a felvonókat ahogy a két hegy közötti völgy felett, ki tudja hány méteres magasságban suhannak. Volt valami nagy torony a tetején. Nagyon vadul nézett ki. Majd egyszer ide is el kell menni, csak ez a hegy másik oldaláról megközelíthető.
A kép bal oldalán látszik a kötélpálya teljes nagyításnál.
Az úton poroszkáltunk úticélunk, UnderWasser felé. Másokkal is találkoztunk, meg jött egy traktor is, akivel az út folyamán még háromszor összefutottunk. Érdekes, hogy még a traktoros is köszönt, ahogy mindenki. Találtunk házépítésre ideális helyet, hatalmas hegyek között patak és völgy.
Jól néz ki, de hova megy és mi ez?
Találtunk egy érdekes dolgot. Egy drótkötél ment valahova a hegyre fel. De nem tudtuk kivenni, hogy ennek mi a célja, funkciója, illetve hol kapcsolódik a hegyhez. Lehet valami bátorságpróba, annak aki lemászik rajta. Persze valószínűbb, hogy csak a hegy van kikötve, hogy nehogy eldőljön. Próbáltam megrángatni, de esélytelen volt. Ha valaki tudja, mi ez és mi célt szolgál, ossza meg velünk.
Később találtunk az út mellett egy katonai lövedéket is. Ezt fényképezés után hagytuk, hagy robbanjon fel, amikor akar.
Svájci kép hóval, fenyővel.
Arról jöttünk.
Ballisztikus rakéta startja Wildhaus mellől.
Zeus fürdőkádja?
Volt egy gyönyörűbb patak a sok gyönyörű patak között. Nekem a görögországi Zeusz fürdőkádja jutott eszembe arról a kis medencéről, ahová a patak vitte a vizet. Átlátszó volt, de borzasztó hideg lehetett. Itt a hegyek közötti völgyben már lehetett érezni, hogy közeledik a tél, elég hűvös volt. Borzasztóan szép lehet ez a táj nyáron. Nem hiszem, hogy nyáron még itt leszek.
A kószálás során egyre jobban megközelítettük Unterwassert. Az utazás átváltott műúti sétáról kertek alatt, patakok mellett, házak peremén, háziállat legelők melletti ösvényre. Egyik helyen lámákat tenyésztetek, de a lámák nem akartak nagyon szerepelni a képeken. Nem voltak hajlandóak ránk figyelni, ezért lettek olyan bénák a képek.
Láma vagy-e?
Megint sikerült belefutnunk egy ház udvarába és az ott lakó blökibe, de ez már hozzászokhatott az eltéved turistákhoz és nem volt hajlandó megmozdulni. Megérkeztünk a faluba és a helyiek segítségével megtaláltuk a megállót is. Itt megint összefutottunk azzal az idős családdal, akikkel fent a hegyen. Szerencsére az időzítés is jó volt, nem kellett csak 10 percet várni a buszra. 1,4 frankkal volt drágább a jegyem Buchsig.
Ez volt a kijelölt turistaút, házak és patak mellett.
Hazafelé a buszon azon gondolkoztam, hogy mi, magyarok nagyon el vagyunk tévedve a világban. Főleg azért, mert a kicsinyes dolgaink annyira visszatartanak bennünket és olyan szemellenzőket aggatnak ránk, amitől nem tudunk szabadulni. Egyrész az írigység. Mindig az nézzük, másnak mi van, nem azt, nekünk mi lehet. Persze a svájci hegyekkel - ami egy adottság - nem tudunk versenyezni, de ami van, abból lehetne szépen és jól gazdálkodni. És nem ilyen, de hasonlóan szép helyeket csinálni odahaza.
Ilyenünk tényleg nincsen...
Ilyenünk viszont van! Csak nem kellene kivágni!
Másik, amiben el vagyunk tévedve az önmagunk megítélése. Egyik legősibb közhely - és én érzem, hogy mekkora közhely! - hogy a magyarok nagyon udvariasak és vendégszeretőek. Persze. A Hold meg sajtból van, a Föld meg lapos. Nagy büdös laufaszt! Az utóbbi húsz évben olyan változás ment végbe az emberek lelkében és stílusában, amit kevés nép engedne meg magának. Nem egyszer hallani, hogy köcsögölnek a bkv ellenőrök a turistákkal, illetve hogy szegény turistának senki sem segít. Ez marhára így van és ez igen elszomorít. Húsz évvel ezelőtt valami más volt ebben az országban. De ilyen mentalitással nem is lehet változni.
Mia mesélte, hogy mentek pont ezen a napon az öccséékhez a 21-es busszal, ami a normafa felé megy. Ott volt egy cigány csákó és egy magyar. Összeverekedtek a buszon. A német turisták meg menekültek le a buszról. Nekik is megvan a véleményük Magyarországról. Hogy is van a reklám? Magyarország. Amire büszkék lehetünk. Hát marhára.
Én magyar turistaként sem kapok annyi segítséget és útbaigazítást odahaza, mint itt. Hátmég a külföldi, akivel a magyar ember magyarul és naaaaaaggggyyyyyyoooooonnnnnn laaaaaaassssaaaaaaaannnnnnn próbál beszélni, hátha a szerencsétlen marha megérti. Megérti? Meg. Csak nem úgy, ahogy mi gondoljuk. Ha kapnék itt egy normális állást, költöznék.
Már pénteken igen szép idő lett délutánra. Ezt már pár apró jel, napfényben fürdő fa, ködből előbukkanó csúcsok.
Péntek délután az iroda előtti fa csodás színekben játszott.Szombatra igazi svájci túrázó idő volt várható. Kitaláltuk, hogy megnézzük a VorpalSeet vagy pedig felmegyünk egy hegyre Wildhaus környékén.
Kocsibérlésen is gondolkoztunk, de nagyon brutális összegekbe kerültek volna. Ezért a busz mellett döntöttünk. A busz az állomástól indult, emeletes volt, és a sofőr beszélt angolul. Sangnek az Európát bejáró vonatjegye erre a buszra is érvényes volt. Nekem 9,80 volt a jegy. Megint a panorámaablakban tudtunk ülni, bár képeket nem csináltam, hiszen erről az útról már van egy csomó, lásd első hét.
Wildhausi panoráma, háttérben 2400 méteres csúcsokkal.Wildhausba érve beosontam a hotelbe ahol laktunk annak idején, és hoztam egy ilyen térképet, amin a közeli felvonók szerepeltek. Elindultunk az egyik irányba, ahol a felvonókat sejtettük. Találkoztunk egy német házaspárral, akik nem beszéltek angolul, de megértettük, hogy nem jól nézem a térképet, ami kisebb sokkot keltett bennem, ugyanis mindig büszke voltam arra, hogy jól tudom olvasni a térképet.
Tarka bárányok. Mindenesetre elindultunk a másik irányba, miközben a térképet próbáltam megérteni. Jött még egy házaspár egy kutyával, és leszólítottak bennünket, majd angolul elmondták, merre szeretnénk valójában menni. Az egyetlen működő felvonó a közeli hegyre vitt fel, elmagyarázták, merre kell menni. Elindultunk, de sikerült egy másik útra tévedni. Ez emelkedő volt és birkák legeltek mellettünk. Érdekesek ez a svájci utacskák. A nap folyamán nem először mentünk egy úton tévesen, hogy aztán pár száz méter után az út elfogyjon és vissza kelljen fordulnunk. Másik lehetőség, hogy nem elfogyott az út, hanem egy házhoz vezetett.
A kutyus visszaküldött bennünket ezen az úton.Lementünk a másik úton mostmár a helyesen felvonóhoz. A felvonó két hatszemélyes kabinból állt. Benne ült az a házaspár a kutyussal, akikkel már találkoztunk. Indulás előtt beesett még egy srác meg egy csaj is, így tele volt a kabin. Sajnos ezért túl sok fényképet nem csináltam. Nem mentünk sokat, olyan 10 percet. Kiszállás után kifizettük a 10 frank viteldíjat, majd kimentünk a kijáraton, ami egy étterembe vezetett.
Napelemek a tetőn, a geotermizmus mindenhol utat talál.Mikor szakközepes voltam, nagy divat volt a sítábor. Sajnos nekem soha nem volt rá lehetőségem, anyagi okok miatt. Kb. ezek azok a dolgok, amelyekkel a rendszeres síelők már találkoztak. Nekem ez a fajta alpesi ház teljes újdonság volt. Rendeltünk kaját abban az icipici önkiszolgáló étteremben, majd kiültünk a havas fűre kirakott asztalokhoz enni.
Ők voltak a túrázó család, akikkel többször is találkoztunk.
Steak svájci módra fűszervajjal.
Sípálya balra és a felvonó - amivel jöttünk - oszlopai jobbra.
Bicajjal is lehet jönni és letenni ennél az ötletes bicajtartónál.A nap folyamán többször meglepett a svájciak közvetlensége, udvariassága és vendégszeretete. Odaült mellénk egy idősebb házaspár és beszélgetni kezdtek velünk. A bácsi szeme felcsillant, mikor megtudta hogy csak angolul beszélünk, mert így gyakorolhatott kicsit. Elmesélte, hogy ők mindig túrázni jönnek, ha jó az idő. Megmutogatta a térképén, hogy merre mennek az utak. Megtudtuk, hogy erre a hegyre is van fel út, de 3 óra és lépésenként 30 centi szintkülönbségbe kerül. Ez délután egy felé volt, ezért nem igen volt lehetőségünk kipróbálni a dolog, hiszen a fene sem akart sötétben lebotorkálni egy 3000 méter magas hegyről. Pedig nagyon jól nézett ki.
Ezt a hegyet látom az irodából naponta. Fel kéne menni oda.Kaja után csináltunk pár képet háttérben a hegyekkel, és kinéztünk a mi kis béna térképünkön egy relatíve könnyű utat. A probléma csupán az volt, hogy rengeteg olyan út volt, ami nem szerepelt a térképen. Persze ha az ember megnéz GoogleMaps-on, akkor is látja, hogy vannak ilyen semmibe vezető utak.
Megtévesztő a távolság. Nem is tűnik emelkedőnek, pedig az.Én nagy térképolvasó megint rossz útra tereltem a túrát. Félig felkapaszkodtunk egy hegyoldalba, ahol az út mellett még kút is volt. Aztán mikor már elmentünk majdnem egy kilométert, jött a megdöbbenés: elfogyott az út. Nem úgy, hogy bement valami házhoz. Egyik pillanatban még ott volt, aztán másik pillanatban belesimult a hegyoldalba. Tanakodtunk egy sort, majd lementünk a hegyoldalon a másik útra. Ez is érdekes volt, mert eredetileg nem nézett ki olyan meredeknek, de nem volt egyszerű lemenni rajta. Szerencsére csonttörés nélkül sikerült elérni a másik utat.
Erről jöttünk...
Erre mentünk, de a kanyar után nem volt út tovább.Balra lent kanyarog a megoldás.
Az útjelző táblák alapján arra következtettünk, ezen kellene mennünk, ezért nekivágtunk. Ez egy völgyben futott és ezért elég hűvös volt, ahogy a befagyott pocsolyák is mutatták. A hegyoldalon fent olyan szinten tűzött a nap, hogy a kabátokat is elpakoltuk a táskákba.
Itt tényleg hideg volt.
Meredek szakadék balra és hegy jobbra.Az út hamarosan bement a fák közé, majd egy hegycsúcsot került jobbról, balról mellettünk szakadék. Elkapott az a feeling, hogy Lillafüreden vagyok Miával, mert ott mentünk hasonló ösvényeken. Persze elég volt kinézni a fák közül egy 2-3000 méteres hegyre, hogy visszazökkenjek a svájci valóságba. Az út elég komolyan elindult lefelé e hegyről, néha nehezebb volt, mint felfelé. Jött egy srác, aki nem beszélt angolul, de meg tudta erősíteni, hogy jó irányba haladunk. Kb. félórás erdőjárás után kibukkantunk egy egysávos műútra, amit hegyek vettek körül.
Santis
Ez már itt magánterület volt.
A kép bal oldalán látszik a kötélpálya teljes nagyításnál.
Jól néz ki, de hova megy és mi ez?
Találtunk egy érdekes dolgot. Egy drótkötél ment valahova a hegyre fel. De nem tudtuk kivenni, hogy ennek mi a célja, funkciója, illetve hol kapcsolódik a hegyhez. Lehet valami bátorságpróba, annak aki lemászik rajta. Persze valószínűbb, hogy csak a hegy van kikötve, hogy nehogy eldőljön. Próbáltam megrángatni, de esélytelen volt. Ha valaki tudja, mi ez és mi célt szolgál, ossza meg velünk.
Később találtunk az út mellett egy katonai lövedéket is. Ezt fényképezés után hagytuk, hagy robbanjon fel, amikor akar.
Svájci kép hóval, fenyővel.
Arról jöttünk.
Ballisztikus rakéta startja Wildhaus mellől.
Zeus fürdőkádja?
A kószálás során egyre jobban megközelítettük Unterwassert. Az utazás átváltott műúti sétáról kertek alatt, patakok mellett, házak peremén, háziállat legelők melletti ösvényre. Egyik helyen lámákat tenyésztetek, de a lámák nem akartak nagyon szerepelni a képeken. Nem voltak hajlandóak ránk figyelni, ezért lettek olyan bénák a képek.
Láma vagy-e?
Megint sikerült belefutnunk egy ház udvarába és az ott lakó blökibe, de ez már hozzászokhatott az eltéved turistákhoz és nem volt hajlandó megmozdulni. Megérkeztünk a faluba és a helyiek segítségével megtaláltuk a megállót is. Itt megint összefutottunk azzal az idős családdal, akikkel fent a hegyen. Szerencsére az időzítés is jó volt, nem kellett csak 10 percet várni a buszra. 1,4 frankkal volt drágább a jegyem Buchsig.
Ez volt a kijelölt turistaút, házak és patak mellett.
Hazafelé a buszon azon gondolkoztam, hogy mi, magyarok nagyon el vagyunk tévedve a világban. Főleg azért, mert a kicsinyes dolgaink annyira visszatartanak bennünket és olyan szemellenzőket aggatnak ránk, amitől nem tudunk szabadulni. Egyrész az írigység. Mindig az nézzük, másnak mi van, nem azt, nekünk mi lehet. Persze a svájci hegyekkel - ami egy adottság - nem tudunk versenyezni, de ami van, abból lehetne szépen és jól gazdálkodni. És nem ilyen, de hasonlóan szép helyeket csinálni odahaza.
Ilyenünk tényleg nincsen...
Ilyenünk viszont van! Csak nem kellene kivágni!Másik, amiben el vagyunk tévedve az önmagunk megítélése. Egyik legősibb közhely - és én érzem, hogy mekkora közhely! - hogy a magyarok nagyon udvariasak és vendégszeretőek. Persze. A Hold meg sajtból van, a Föld meg lapos. Nagy büdös laufaszt! Az utóbbi húsz évben olyan változás ment végbe az emberek lelkében és stílusában, amit kevés nép engedne meg magának. Nem egyszer hallani, hogy köcsögölnek a bkv ellenőrök a turistákkal, illetve hogy szegény turistának senki sem segít. Ez marhára így van és ez igen elszomorít. Húsz évvel ezelőtt valami más volt ebben az országban. De ilyen mentalitással nem is lehet változni.
Mia mesélte, hogy mentek pont ezen a napon az öccséékhez a 21-es busszal, ami a normafa felé megy. Ott volt egy cigány csákó és egy magyar. Összeverekedtek a buszon. A német turisták meg menekültek le a buszról. Nekik is megvan a véleményük Magyarországról. Hogy is van a reklám? Magyarország. Amire büszkék lehetünk. Hát marhára.
Én magyar turistaként sem kapok annyi segítséget és útbaigazítást odahaza, mint itt. Hátmég a külföldi, akivel a magyar ember magyarul és naaaaaaggggyyyyyyoooooonnnnnn laaaaaaassssaaaaaaaannnnnnn próbál beszélni, hátha a szerencsétlen marha megérti. Megérti? Meg. Csak nem úgy, ahogy mi gondoljuk. Ha kapnék itt egy normális állást, költöznék.
Nem tudom mennyit sétálhattunk, olyan 5-10 km között, de eléggé elfáradtam. Este szökést néztem, blogolni próbáltam és pókereztem.
